Az anyját ápolja, közben széteshet a saját családja

Für Anikó és Vilmányi Benett főszereplésével mutatkozott be a 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon Mayer Bernadette Mommy Blue című első nagyjátékfilmje. A látását fokozatosan elveszítő anya és felnőtt fia története nemcsak a kiszolgáltatottságról és a gondoskodás határairól beszél, hanem arról is, mikor jön el az a pont, amikor egy gyereknek már a saját családját kell választania. Für Anikó úgy mutat a mozivásznon, mint egy festmény. Nem azért, mert a kamera mindenáron széppé akarja tenni, hanem mert olyan természetességgel van jelen benne, hogy a kép szinte köré rendeződik. A jelenléte kivetül arra is, ami és akik körülveszik: mellette mintha mindenki pontosabb, természetesebb, sőt jobb filmszínész lenne. Ritka adottság ez, és Mayer Bernadette első nagyjátékfilmjének, a Mommy Blue -nak már az első perceiben érezhető. A filmet a magyar közönség a 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láthatta először. A történet középpontjában Krisztina áll, egy művészettörténet-tanár, aki fokozatosan elveszíti a látását, miközben huszonéves fia, Máté maga is életfordulóhoz ér: gyereke születik, felesége pedig külföldön kapna munkát. Anya és fia egyszerre kényszerül újratanulni a saját szerepét, miközben egyikük sem tudja pontosan, hol végződik a gondoskodás, és hol kezdődik az önfeladás. És éppen ezért fontos Für Anikó. A magyar film egyik visszatérő problémájaként szokás emlegetni, hogy nagyszerű, olykor zseniális színházi színészeink a vásznon nem mindig tudják elhagyni a színpadi eszközeiket. A gesztus egy fokkal nagyobb a kelleténél, a mondat egy kicsit túl pontosan van elhelyezve, és a néző érzi a játékot. Für Anikónál itt ennek nyoma sincs. Elhittem neki, hogy Krisztina megvakulóban van. Elhittem az első utcai bizonytalanságait, a rémületet, amikor egy addig jelentéktelen mozdulat hirtelen komoly feladattá válik. Egy virág megöntözése már nem egyszerű rutin. Egyedül maradni a lakásban pedig egyszer csak azt is jelentheti, hogy az ember attól retteg: talán valaki idegen áll a bejárati ajtó túloldalán. És nem azért hittem el, mert mereven nézett maga elé, vagy mert előbb-utóbb fehér bot került a kezébe. Sokkal inkább azért, ahogyan nem akarta használni. Krisztina ugyanis nem akar vak lenni. Pontosabban: nem akar olyan ember lenni, akinek ettől kezdve másképp kell élnie. Nem új életet szeretne, hanem a régit akarja visszakapni. Innen válik igazán érdekessé Für alakítása, mert nem engedi, hogy a karaktert teljesen maga alá temesse a betegség. Krisztina nem 'a megvakuló nő'. Ugyanúgy marad anya, művelt, ironikus, néha önző, néha elviselhetetlen, máskor pedig kétségbeesetten kiszolgáltatott ember. Együtt élni a vaksággal Ebben a folyamatban kerül mellé Gyula, akit Znamenák István fantasztikusan játszik. Gyula már túl van azon a ponton, ahol Krisztina még vergődik. Ő nem várja, hogy visszakapja a korábbi életét, és nem akarja megszépíteni a helyzetét sem. Egyszerűen kimondja azt, ami van, úgy, ahogyan van: nincs visszaút. 'Nem a vakságot kell elfogadni, hanem meg kell tanulni együtt élni vele.' Ez nem ugyanaz. És Gyula azért is jó figura, mert nem bölcs öregként érkezik, hogy kiossza a film tanulságát. Inkább valaki, aki már valamivel előrébb jár ugyanazon az úton. Beleállt abba a helyzetbe, amelyből nincs kiút, és úgy döntött, hogy abból próbál teljes életet csinálni, ami maradt. A Mommy Blue pedig szerencsére nem engedi, hogy Krisztina teljesen belesüllyedjen az önsajnálatba. Ehhez kell a film másik nagy fegyvere: a humor. Mert mi mást lehet tenni néha a legrosszabb helyzetben, mint kinevetni azt? A film humora nem harsány, nem poénokat akar gyártani a vakságból, és nem is azért van, hogy néhány percre feloldja a drámát. Inkább túlélési stratégia. Intelligens humor, ha van ilyen – és persze miért ne lenne. Krisztina művészettörténet-tanárként különösen kifinomult szintre emeli ezt a fajta iróniát, Mátéról pedig nehéz lenne letagadni, hogy ebben a közegben nőtt fel. Vilmányi Benett most már nem fiút játszik Vilmányi Benett már eddig is többször bizonyította kivételes tehetségét, a Mommy Blue-ban azonban valóban szintet lép. Máté már nem kölyök, de még tanulja a felnőtt létet. Dolgozik, saját családja van, gyereke születik, közben pedig hirtelen olyan feladatot kap az élettől, amelyre semmilyen életkor nem készít fel: gondoskodnia kell az édesanyjáról. Talán ezért jutott eszembe róla a legutóbbi Pókember Peter Parkere. Nem azért, mert a két történetnek bármi köze lenne egymáshoz, hanem azért, mert mindkettőben egy érzékeny fiatal férfit látunk lépésről lépésre belenőni a felelősségbe. Máté sem attól válik felnőtté, hogy minden helyzetben tudja, mit kellene tennie. Éppen ellenkezőleg: tele van dilemmával, mégis cselekszik. Főz az anyjára. Mos. Tereget. Múzeumba viszi. Programokat talál ki. Még szánkózni is elviszi. Szinte teljesen felcserélődnek a szerepek: a fiúból lesz az, aki terelget, szervez, vigyáz, dönt, miközben az anyja egyre inkább rászorul. Csakhogy Máténak közben saját családja van. És itt kezd igazán fájni a történet. Waskovics Andrea figurája könnyen lehetett volna egyszerű funkció: a feleség, aki külföldre akar költözni, és ezzel választás elé állítja a férjét. Szerencsére több ennél. Egy kisbaba mellett úgy érzi, hogy hiába van társa, valójában egyedül maradt. Máté energiáinak jelentős része az édesanyjához megy, miközben otthon is szükség lenne rá. Ettől a konfliktusban nincs kényelmesen kijelölhető jó és rossz oldal. Amikor felesége párizsi állásajánlatot kap, az addig halogatott kérdés többé nem kerülhető meg: hol van az a pont egy felnőtt gyerek életében, amikor azt kell mondania a szülőjének, hogy szeretlek, melletted vagyok, de most már a saját családomat kell választanom? Máté sokáig nem tudja ezt kimondani. Őrlődik, mérlegel, próbál minden oldalon helytállni, miközben egyre világosabb, hogy ez lehetetlen. A film időnként régi felvételekkel idézi fel az édesapját is. Látjuk őt, de az arca szinte mindig rejtve marad, néhány beszélgetésben előkerül a neve, mégis marad utána valamiféle üres hely. Mintha egy valódi apaminta hiányzott volna Máté életéből. Ettől még hangsúlyosabb, hogy neki magának kell kitalálnia, milyen apa és milyen férj szeretne lenni. Hámori Ildikó Krisztina anyjaként egy újabb réteget tesz hozzá mindehhez. Remekül mutatja meg azt az embert, aki szeret, csak nehezen képes kimondani vagy megmutatni az érzéseit. Így lassan három generáció kapcsolatain keresztül látjuk, hogyan öröklődhet tovább a gondoskodás, a hallgatás és az érzelmi távolság. A film nem siet – és jól teszi Mayer Bernadette rendezése akkor a legerősebb, amikor nem akar mindenáron látszani. A kamera, a zene és a vágás természetesen rásegít bizonyos pillanatokra, de finoman, elegánsan, ritkán tolakodóan. A film bízik az arcokban, a csendekben és az apró gesztusokban. Ezért a ritmusa sem nevezhető lassúnak. Inkább türelmes. Nem leül, hanem teret ad az elmélyülésnek. Hagyja, hogy egy jelenetnek legyen utóíze, és ebben különösen fontos Krisztina kis lakása. A szűk tér lassan több lesz egyszerű helyszínnél: egyszerre otthon, menedék és csapda. Anya és fia szinte fizikailag is egymásra záródnak benne, miközben éppen azt kellene megtanulniuk, hogyan engedjék el egymást. A film képi világa sem akarja látványos trükkökkel 'megmutatni', milyen lehet elveszíteni a látást. Ez jó döntés. Nem szükséges a néző szemét elhomályosítani ahhoz, hogy megértsük Krisztina állapotát. Sokkal hatásosabb az, ahogy a megszokott terek egyre bizonytalanabbá válnak körülötte. Nem happy end, hanem szintlépés A Mommy Blue vége pedig azért működik különösen jól, mert nem happy endet akar gyártani. Krisztina nem kapja vissza a látását. Máté sem kap biztos receptet arra, hogyan lehet egyszerre jó fiú, jó férj és jó apa. Valami sokkal fontosabb történik. Mindketten eljutnak egy új életszakasz küszöbére. Krisztinának újra kell tanulnia élni. Nem pusztán azt kell megtanulnia, hogyan közlekedjen, hogyan végezze el a mindennapi feladatokat, hanem ahhoz is fel kell nőnie, hogy vakon is önálló emberként tekintsen magára. Máténak ugyanez a feladata más körülmények között. Külföldön, új munkában, férjként és apaként kell megtalálnia a helyét, és elfogadnia, hogy már nem tud egyszerre mindenki életének középpontja lenni. Ezért a film vége nem pontot tesz a történet végére. Inkább megmutat egy lehetséges jövőbeli állapotot: két embert, akik egészen más képességekkel és életkörülmények között, mint korábban, de mintha végre képesek lennének a saját életükben helytállni. Mert a felnőttség nem valami, amit egyszer elérünk. A felnőtt életet gyakorolni kell. A Mommy Blue pedig arról beszél nagyon szépen, humorral és különös gyengédséggel, hogy néha éppen akkor kell felnőnünk hozzá újra, amikor azt hittük, ezen már rég túl vagyunk. 9/10 Itt állítsa be, hogy az Index az elsők között legyen a Google-találatokban! Lépjen be a házasság legnagyobb dilemmájába! A döntés az Ön kezében van! MEGVESZEM